Évvégi hajrá

2013 lassan elmúlik, ideje lenne kis összegzésnek. Majd egyszer.
Most inkább egy érdekes észrevételt osztok meg a nagyvilág előtt.
Történt a Budai Piros túra után, nem szégyen némi izomlázam lett. A szezon első komolyabb menete- időben. Ez volt szombaton, muszáj volt beiktatnom pihenőt könnyelműségem miatt. Amire viszont nem számítottam, hogyan fog elmúlni!
December 25. Karácsony első napja. Izmaim még mindig nem heverték ki teljesen a szombati kínzást, de muszáj menni! Korábban két napra is terveztem futást, egyik pont a hosszabb, szintesebb kör.
Parkerdőn keresztül fel a Kab-hegyre, ott fotózkodás, majd Úrkút felé a K jelzésen Pálmajor érintésével haza, még ebéd előtt.
Bőven délelőtt indultam, nem volt kimondottan kellemes a sportolás, de bíztam magamban. Különben is, bármikor visszafordulhatok. Az idei "télnek" köszönhetően csak némi sár nehezítette a haladást, októberben szokott ilyen jó idő lenni. Ennek megfelelően, némi kavargást is beiktattam, mielőtt pont 2 óra trappolás után felértem az adótoronyhoz. Jé, milyen csecse kis kilátó nőtt ki hirtelen a földből! Meg fa korlát, ejha! Gyors fotó, irány a lejtő! A tavalyi körhöz képest könnyebbre választottam az útvonalat, hogy ne sérüljek le még jobban. Úrkút után a szokásos sártenger fogadott, tavasszal ezt a részt messze fogom kerülni. Az utolsó pár kilométer az országút mellett már csak nem akart elfogyni.
Ami viszont ezután következett, nem kicsit lepett meg. Nem hogy kiújult volna az izomláz, teljesen elmúlt másnapra! Az más lapra tartozik, hogy a Csurgó kutat végül nem látogattam meg, de bámulatos a szervezet ilyen szintű reagálása.
A további próbatétel pedig a kajakóma elkerülése lett volna, bevallom nem jártam sikerrel.
Az év utolsó napjai pedig már a 2014-es szezonra való felkészülésben teltek: kipróbáltam a montit, amivel remélhetőleg minél több helyre fogok eljutni, és összeállítottam a versenynaptárat is. Mindkettőre mondhatom, hogy letisztult. Benne van tíz év tapasztalata.

Félmaraton reggelire

"A túra útvonala végig a piros sáv turistajelzést kell követni. Aki ezek ellenére eltéved, sajnos nem áll módunkban megkeresni."
Kis türelmeteket kérem, kedves olvasóim!
Valóban ígértem egy kis csemegét "a következő" posztban. Bocsánat, de a héten egyéb teendőim miatt, nem tudtam megírni a (remélem) várt bejegyzést.
Helyette, amolyan fájdalomdíjként következzen egy kis beszámoló!
Az új cipő rögtön feladatot kapott: Budai Piros túra. 20 km, nem túl sok szinttel. Pénteken találtam a TTT oldalon.Jó lesz, bírni fogom? Nem lesz túl fájdalmas a be nem járatott cipő? Kidörzsölhet, hólyagokat okozhat, szóval tartottam egy kicsit. A szerdai bő órás kocogást sem nevezném felkészülésnek. Két dologban bízhattam: az eddig sportmúltam (ha van ilyen) okán meglévő tapasztalat, állóképesség, a másik pedig a szigorú pulzuskontroll.
Így történt, hogy december 21-én leszálltam a KFKI előtt, hogy elkezdjem a pulzustornát. Nem fel, hanem le tornázni. Zavaromban, a többi leszállóval tartva bementem az intézetbe, bár a beléptető kapu, és a portás némi gyanúra adott okot. Oké, hátra arc, meg is lett gyorsan a rajtközpontul szolgáló kisasztal.  Gyors nevezés, nápolyis csoki a zsebbe, és rajt!
Biztosra akartam menni, ezért reggeli nélkül éhgyomorra indultam neki a túrának. A hátizsákba persze került egy csoki, és egy mogyorós Horalky szelet is. Sőt, találtam még egy szénhidrátos zselét is. Bármi baj lenne, csak kibontom és tűz tovább!
Megfontoltan indultam a napnak, az elején még sikerült a 120-130-as pulzussal lejtőzés. Bő negyed óra után levettem a széldzsekit, maradt a szélmellény. Első nevezetes pont Makkosmária, templom. Sehol senki. Ellenőrzöm az itinert, az első pont csak jóval később következik. És ekkor láttam meg a címoldalról idézett mondatot. Ennek még jelentősége lesz.
Szóval, haladok a P jelzésen (a mai nap itinere: végig a P-n), meglátok előttem két gyalogost. Ők biztosan a túra miatt vannak itt. Megelőzöm őket, aztán nézem a jelzést, nincs piros. Hm... A nagy koncentrálásban elvétettem az elágazót pár száz méterrel. Kicsit vissza, majd újra a helyes úton. Virágvölgy után fel az Erzsébet kilátó felé. Itt a távolban lévő fák úgy tűntek, mint fehér sziklák. A vastag zúzmarától egybefüggő nagy fehér masszává vált a kopasz erdő. Szemkápráztató. A másik érdekes látvány, a bokron, bogyókon vízszintesen fagyott zúzmara. A szél is feltámadt, néhol havazást imitált, néhol a már korábbi munkájában gyönyörködve néztem a földet. A fehér talajra hóból, jégből készült forgácsot szórt valaki az éjjel. Hasonlóan nézett ki, mint fakitermeléseknél, csak itt minden csillogóan fehér. Igen, csillogott. Nagy mázlimra a Nap is úgy gondolta, elég a szürkeségből. Rendesen megmutatta magát. Az Erzsébet-kilátónál bejelöltem papíromon a helyes választ- ennyi volt az összes frissítő-, ellenőrző pont a túrán. Maga az útvonal végig ismerős, így tökéletesen tudtam, mennyi van még vissza. Az erőbeosztással sem volt gondom, sokkal inkább arra fókuszálni, hogy ne fussam el. Az emelkedőkön igenis gyalogolni, mert a túl intenzív mozgás most többet árt, mint használ. A Fekete fej tetején találtam az első sárfoltot a nap folyamán. A sziklás, csúszós lejtőn óvatosan! Petneházy lovastanya, féltáv nagyjából. Átlagpulzus 140, tökéletes.Beleszámolva, hogy futás közben 5-10-el magasabb az ütésszám, ez tökéletes is. Szóval csak így tovább A "pályaismeret" ellenére sikerült Vörös-pocsolya előtt megint elkavarnom. Tájékozódjá', hülyegyerek! :) Közben csak csodáltam az erdőt: mikor indultam, minden fagyott, hideg és kemény volt. Néhol hóval, Akár minden méter emelkedéssel- süllyedéssel változott a fehérség. Erre itt vagyok, nagyjából 10 órakor és izzad a természet.A hó meglöttyed, kis pocsolyák kezdenek alakulni, az ágak ledobják magukról jégpáncéljukat. Mindezt olyan zajjal, ami vadvonuláshoz hasonlítható. Közben további izgalmat a pulzusmérő óra szabotázsa jelentette. Nem volt hajlandó tovább együtt (és amúgy is) működni. Innentől csak a megérzéseimre tudtam hagyatkozni, ami a tempót illeti. Már nem akadt nagy hegy, viszonylag haladtam- persze a pontatlanabb kontroll miatt valószínűleg gyorsabban, mint elterveztem.
A célba pont a 11 órás hírekre toppantam be, megkaptam forró teámat, mellé pár túra ajánlatot, a szokásos kitűző-emléklap kombót, majd indulhattam is a buszra.
Kezdődik a sport nehezebb része, az "after-event". Kóvályogtam Nagykovácsi utcáiban, mire kijutottam a főutcára. Innen bő 5 km tömény padka-run. Nem volt jó ötlet, az biztos. A BM iskolánál már séta, a megálló tele, irány a következő! Onnantól már jó lesz a bérletem is, igaz az állóhely garantált. És ekkor csoda történt, más szavam nincs rá: egy második busz indult csak nekünk Adyligetről, hogy ne a tele buszon kelljen konzerv halat játszanunk. Beállt a megállóba, felszálltunk és úgy 10 percen belül már Hűvösvölgyben voltam. Ilyen, amikor gondolkodik valaki, örültem neki. A többi csatlakozás is hasonlóan zseniálisra sikerült, a finom ebéd pedig megkoronázta a napot.
Aki a számokra kíváncsi: 20-21 (+6) km, 625m szintemelkedés, 2 óra 30 perc. Átlagpulzus 140-145. Út során szerzett élmények száma: bőséges.
Köszönöm az Ösvénytaposó Baráti Társaságnak a túrát, jó lenne jövőre a 4 állomásos turnét teljesíteni a nagy hűtőmágnesért!
A túra leírása:
http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/tura?id=5083

"Ja, és a Papi kék szemet akar. És a kék szín.. tovább drágítja."

Ki nem ismeri a filmet?
Találó az idézet, bár esetemben nem kék, hanem a zöld szín a mumus. A sportfelszerelés gyártók kínálatában a fő színek, például piros, kék fekete, sárga mellett vagy nincs a megfelelő árnyalat a palettán, vagy valami olyan túlburjánzó mennyiségben, izomból szövegkiemelő-zöld a portéka, hogy még láthatósági eszköznek sem merném felvenni, nehogy megvakítsak másokat.
Szombaton viszont csoda történt: egy üzletben, rögtön két cipő is rám köszönt.
1. Asics Gel Kahana 6

Alapesetben kívül esik azon a határon, amiért futócipőt akarok (tudok) venni. Egy cipő aműgy is több év alatt éri el nálam a "kritikus" 1000 km-t, mely után szakértői ajánlás szerint érdemes lecserélni, megelőzve a sérüléseket- mármint mi ne sérüljünk le a cipőnek már mindegy.

Viszont elég szép számot is láttam mellette, százalék jellel támogatva nehogy eldőljön. Nosza, irány a próbapuff!

Mellé találtam egy versenytársat, a szintén cselekvésre ösztönző "akciós" kategóriából. Érdekes, lábjegyzetnek szúrom be, hogy a már régóta el nem vitt árukat kifutó termék névvel illetik. A futócuccok osztályán találó is!

Nos, a kihívó:

2. Adidas Kanadia TR5

 Csinos darab, nem? Japán gyökerű ellenfeléhez hasonlóan, itt is sikerült egy ízléses határon belül maradni a rikító szín használatában. Nem kilométerekről észre vehető, de azért mutatja: itt vagyok!

A technikai hókuszpókusszal nem untatnék senkit, nyugodtan keressetek rá, a neten másodpercek alatt többet, és alaposabb információt tudhattok meg a két modellről. A lényeg: egyik sem a márka első ilyen stílusú (trail) cipője, a többedik generációnál már érezhető a koncentrálódó know-how. 

Az alsó-közép kategóriába tartoznak (majd a szakértők jól megmondják a tutit, hogy nem), és  jócskán akcióznak télvíz idején. A dolgom minimálisan nehezítette, hogy mindkét típus ugyanannyiba kerül(t).

Tehát egy érv nem játszik. A külcsínnel sincs gond, bár a zöld cipőfűző azért vitás helyzetben könnyen eldöntheti a meccset. De ez "csak" a máz. 

A puding próbája, ha megeszik, nekem sem maradt más hátra mint tenni pár próbakört. Adott két láb, összesen négy darab cipő (ugye 2 jobbos, két balos), ezekből két méret. És muszáj végigvinni az összes lehetőséget. Mert így kiderül, hogy melyik cipőből melyik a jó méretű, hogy hol támasztja jobban a lábboltozatot, a lábfejed kompatibilis azzal a kaptafával amire a cipő készült. Vagy szimplán annyi, hogy mennyire toleráns a cipő a nem egyforma lábfejekkel.  

A meccs hamar véget ért, és a Kanadia győzelmével zárult, ha nem is utcahosszal de nyert. A talpa sprődebb az Asicsnál (ezt más modellek esetében is tapasztaltam), de az alacsonyabb talppal nincs az az érzésem hogy terepjárón, vagy traktorban ülök. Sokkal cipőszerűbb számomra. Ez persze csak az első benyomás. Viszont lesz időm kitapasztalni döntésem következményét. 

2014 első célkitűzése, 5 órán belüli Bakony50 túra. Ehhez kell kilométer (1000-1200 minimum), és sokkal jobban telik, ha a cipőd nem csak jó, hanem tetszik is. Ráadásul a már meglévő Fuji mellett, folyamatosan vagy csak kampányszerűen cserélgethetem a párokat (nem egymás közt), frissen tartva  ezzel is növelve a változatosságot. A téli kerékpáros edzések mellett különösen jól jön, ha nem a szobában izzadok, de nincs feltétlenül kedvem kimenni a zimankóba. Öregszem, puhulok, ez van. 

De alakul a versenynaptár, és a túraként teljesített hosszú edzések remekül fejlesztik a fizikális, és mentális állóképességet. 

Visszatérve a megkezdett történethez: már össze is koszoltam, az első kilométereken még a saját mozgásomat is szoknom kell. Jövő héten már a cipőre tudok figyelni, de eddig nem jelzett, hogy nem akar barátkozni velem, amit jó jelnek veszek. 

  

Most már tényleg csak edzeni kell!

Következő bejegyzésemben a tréning egy merőben más szeletéről is írnék pár sort, ami szintén fontos a sikerhez.

Sziasztok!

Ma olyan dolog történt velem, ami nagyon rég nem fordult elő. A totális kikészülés, testem végletekig kifacsarása. Akkor éppen nem igazán kellemes sőt inkább rossz érzés, de ebből magasabb szintre léphetek. Hogyan is történt?
Igaz, ezt a hetet "lazábbra" hagytam, így is volt 1,5 meg 2 órás görgőzés. A hosszú napon például két komplett cikokrossz Világkupa futam is belefért. Hangolódtam a hétvégére. Ha már a balassagyarmati forduló kimaradt, ha komolyan akarom venni az összetett értékelést, akkor illene a hátra lévő két futamon célba érnem.
Szóval edzésben könnyebb, munkában erősebb hét után még egy kis szó szerint  állóképességi foglalkozást tartottunk. Edzésnek nem nevezném a boltokból ki-be járkálst, azért este nem kellett ringatni.
Szeretem a Supercross sorozatban, hogy mindig egyre közelebb vannak nekem a futamok. Imre Zsolt segítségével, az utazásra sem volt gondom, úri helyet kaptam.
Taktikusan minél tovább halogattam az átöltözést, ezzel együtt melegítést/pályabejárást. Mondhatni elszoktam a hidegben tekeréstől. Kényelmes a jó meleg szobában görgőzni. :)
A futamom előtt tudtam menni két közepes tempójú kört. Röviden a pálya: Első két perc tetszett, főleg a hirtelen meredekek. A hátsó rész annyira nem, volt két dupla akadály, de a palánkok meglepően közel voltak egymáshoz. Amúgy a pálya nagy része lapos, egyenes, kemény talajú vagy bitumenes szakaszokból épült fel, a kanyarok jó részét is könnyen meg lehetett oldani fékezés nélkül, ami a lendület megtartása miatt fontos. A sorozatos defektek elharapózása ellen a pályán gyors nyomvonal módosítás segített, a Master 2 mezőnyének így pórul járt versenyzői velünk indulhattak a harmadik futamban.
Szóval, sok egyenes, nagy tempó= bolyozás. Amit utálok. Annyit azért kitűztem célként, hogy 1 kör hátránnyal fejezzem be a 8 (vagy 9) körös versenyt.
A rajtnál beragadtam, ahogy kell. Ráadásul csak sokára tudtam megelőzni egy nálam lassabb srácot. De nem baj, legalább lesz motiváció. A pálya elég szélesre sikerült, viszonylag hamar széthúzódott a mezőny. Az első pár körben küzdöttem az akadályokkal. Milyen tempóban közelítsem meg, mennyit fékezzek (kb. 30-as tempóról érdemes, olyan gyorsan nem tudok futni), mikor ugorjak le, a két palánk között rövidet, vagy hosszút lépjek...
A második körben a híd után Szmolka Feri esett egy embereset. Nem pattant fel rögtön a bringára, remélem nem lett komoly baja.
Aztán elkezdődött a macska-egér játék: Míg a kör elején el tudtam távolodni pár másodpercre, az akadályokig, de legkésőbb a kör utolsó bitumenes szakaszára visszaért rám egy pár fős csoport. 13-17. helyet foglaltuk el. Közülük Szász Viktorra figyeltem, vele hasonló pontszámmal állok. És csak az ötödik körben lettem "elméletimásodik", mikor Fejes Gábor lekörözött. És végre sikerrel jártam, ugyanekkor sikerült tartósan elszakadnom közvetlen üldözőimtől. Tudtam előre figyelni. Jé, bő száz méterrel előttem vannak ketten, mi lenne ha utolérném őket? Eddig is már a fülemen vettem a levegőt, de átálltam bőrlégzésre. Taknyom-nyálam összefolyt, az adrenalin az agyam, a tejsav az izmaim öntötte el. Sikerült is néhány másodpercet hoznom. Amit a következő körben el is dobtam, mert a patak túloldalán folyó versenyt néztem, és jól elvétettem a lassítót (ami inkább S kombináció, lendületből teljesíthető). Az utolsó, nyolcadik körre már nem kellett volna kimennem: görcs, oxigénhiány- szép dolog a kerékpározás, egészséges! Főleg fagypont közelében, maximális pulzushoz közel.
Mikor beértem a célba, kedvem támadt volna összecsuklani. Ez egy nagyon kemény menet volt, 0 másodperc pihenéssel végig nyélen. A kecskeméti pálya egy új szín, eddigiekhez nem hasonlító nyomvonala inkább érdekes volt. A hosszú egyenesek nem hiányoztak, ennek ellenére kihoztam a maximumot, és ebben a technika is maximálisan segített. Mire véget ér a szezon, addigra bele is jövök. :) De idén úgyis csak "bohóckodásnak" veszem ezt a terepezést. Technikailag mindenképpen hasznos, emellett talán segít elkerülni a totális belassulást, amit a monoton 130-135 pulzussal végzett edzések okozhatnak. Tavasszal nem lesz olyan nehéz a résztávozás megkezdése.
Még ettük az iskola menzáján a mákos (vagy választhattunk sajtos-tejfölös) tésztát, elkezdődött az eredményhirdetés. Egyébként tartom a pozíciót, 13. lettem.
Úgy érzem, jó úton halad a Supercross sorozat. Ha nem is olyan vehemenciával, de hasonló módon válik meghatározóvá, mint a '90-es években az MTB XC versenyek. Ami jó, hiszen egy decemberi versenyen nagyjából 130 nevező nem rossz eredmény.

A jövő héten elkalandozok egy másik irányba, érdekes lesz azt garantálom!

Képet köszönöm Káldi Tamásnak! Galériája itt megtekinthető: https://www.facebook.com/tamas.kaldi/media_set?set=a.612207322159720.1073741876.100001113724626&type=1

Szerencsés 13-as

Beindult az élet. Alapozás, ciklokrossz szezon egyszerre, három hétvégén egymás után verseny- pörgünk a rúdon. Emellett mellékesen az edzés részét képezi a versenysúly stabilizálása.
Kedden sikerült kora reggel, negyed hatkor kimenni kocogni egy kicsit. Mert az frissít, meg beindítja a napod- ne hidd el! Ehhez megfelelő habitus kell, vagy előre kell tekerni a biológiai órát. Azért teszek még próbát, hátha elkapom a fonalat.
A verseny előtti átmozgatásra tökéletes volt a szombat: kis körözés a Hajógyári szigeten, majd némi országútizás pár ismerőssel. Hamar nyilvánvalóvá vált, vagy tartom a célzónát, vagy társaságban biciklizem. Inkább a rugalmas leszakadást választottam, és egy másik úticélt. November végén már igencsak küszöbön a tél, gyerünk fel a hegyekbe, idén utoljára bringával! Pomáz, Két-Bükkfa nyeregnél átöltözés, és következett a nap fénypontja: közel 10 km lejtmenet. Süt a Nap, hászél fúj... ezért érdemes volt kimozdulni.

De megjött a böjtje, elég hamar. Az autógyárnál balos, innentől hazáig szembeszél. Nos, fél nyolc óta megyek "zsíron", kezdett nem jól esni. A nyereg felkeményedett. Piliscsabánál elmajszoltam két kocka csokit, a déli harangszó örömére. És arra, hogy már csak 30 km a cél.
A délután csendes pihenővel telt. Estére lett fuvarom is, abszolút nyugodtan mentem aludni.
Vasárnap reggel, 7 óra. Reggeli, üzenetem jött: útitársam lesérült, ami választás elé állított: menjek egyedül? Még egy nagy kör, de most a Galga völgyében? Kinézek az ablakon- esik. B terv kell: verseny, vagy görgő? Hamar döntöttem.
Az időjárással kapcsolatban: egész nap esett, nem állt el, lapozzunk!
Pont az első futam közepére érkeztem a rajt-cél területre. Szombathoz képest érezhetően hűvösebb, és párásabb levegőben úgy döntöttem, nem erőltetem a kerékpáros bemelegítést. Meg a kerékpár nélkülit sem. Gyors nevezés, pakolás, pályabejárás gyalogosan, még maradt idő a második futam megtekintésére is. Közben próbáltam segítséget kapni a döntéshez- szélmellénnyel, vagy anélkül? A mellényt felvittem a technikai zónába, egy pótkerékkel, és némi szerszámmal együtt. Nem azért, mert minden másodperc számít, hanem mert nem azért jöttem, hogy akár egy kör után csomagolhassak defekt miatt.
A rajt pontosan történt, azonnal megindult a mezőny, mindenki igyekezett előre, hogy minél jobb helyet szerezzen az első szűkebb pályaszakaszig. A kör még ebben a nyálkás állapotában is jól tekerhető, élvezetes volt. Persze a sár a durva szemcsés fajta, ami gyilkolja a technikát: pillanatok alatt elkopik a fékpofa, körönként kell féket állítani, és a felnik is megsínylik az extrém igénybevételt. A versenyt is élveztem, már amennyire lehetett. De folyamatosan volt előttem valaki, akit üldözőbe vehettem. Bognár Tomival vívott csatánk szerintem bekerül a kerékpározás nagykönyvébe: szalagok között szűk visszafordítós részen több kanyaron keresztül gyűrtük egymást, fej-fej mellett. Azt hiszem, a pálya szélén álló srácoknak is tetszett.

Egyedül a sáros lejtőkön volt bennem a majré. Egyik körben sikerült puhára esnem. Felpattanok amint lehet, hátulról hallom: "Takarodj az útból a q..." Tényleg, baromi fontos lehet egy jó eredmény, de remélem, nem ez lesz a jellemző stílus. Egyrészt unintelligens megoldás, hogy leordítjuk a szerencsétlen, földön fekvő sporttárs haját, belerúgunk még egyet- másrészt ilyen szegényes szókinccsel én inkább nem káromkodnék. Szóval több tiszteletet, hidegebb fejet kérek!
A párás idő ellenére, tényleg jó volt biciklizni, ezzel a versennyel a kellő motiváció is megvolt. Igaz, bohóckodásnak fogom fel a krossz szezont, de nagyon hasznos ez a gyakorlás. Egyensúly, csúszáshatár és ilyenek.

A legjobb az egészben, hogy összetett 12. helyről várom a jövő heti balassagyarmati futamot.
Képeket köszönöm Vadas Máriának, Molnár Tibornak és a Bidon csapatának!

Háromból három


Röviden ennyi a 4. Supercross Sorozat eddigi mérlege.
Első futam Kazincbarcikán, még októberben. Napos, száraz idő, nem éppen technikás pályán el tudtam evickélni gyenge fékekkel, kopott gumikkal.

Második felvonás Ózdon. Valahogy nem éreztem át, miért is jó a ciklokrossz versenyeken, ha direkt sáros a pálya. Sima külsővel, verseny felétől nem lassító fékkel és hol ki- hol befelé leeső lánccal kaptam a kiképzést. Meg a sarat, alaposan tanulmányoztam a talajt.

Végre, a mondhatni hazai pályán megmutathatom, mire vagyok képes! Az most mellékes, hogy elkezdtem az alapozást, ami merőben más gyakorlatokat ír elő, mint ami ehhez a pörgős, rövid versenyszámhoz kell. Eddig sem voltam gyors, így nem foglalkoztam a sebességgel. Egy jót akartam csapatni, élesben próbálni a technikát, csiszolni a kerékpározási tudásomat (van mit).
Szombaton még tettünk egy kellemes, laza kört Mayer Balázzsal a Balaton-felvidék felé. Őszintén szólva, kissé megszeppentem. De sebaj, ha ettől fogok felgyorsulni, akkor bevállalom, hogy most október közepén 100 kilométer megtételéhez több, mint 4 óra kell.
Ami újítás az eddigi fordulókhoz képest, hogy nem a verseny előtti este lett kész a bicaj. Sőt, reggel is elég volt kényelmesen nyolckor kelni, finom reggeli, kis pakolás... Még kis bolyongás is belefért, a rajthelyet keresve.
Amint megérkeztünk, valami csodát láttam. Meglepően sok ember, és ami még jobb, nem csak csapatok, hanem kiállítók sátrai is a rajt/cél területen! Nevezés bár kicsit messzebb volt, de a jól megválasztott időpontnak és az előnevezésnek hála, alig pár perc alatt lezajlott. Bőséges rajtcsomag, chip, a rajtszám meg a szokásos.
Verseny előtt csak két kört tudtam menni a pályán. Ami először feltűnt, a kör végén egy murvás visszafordító (ez sodrós), majd lejtő, és a kamion. Szerencsésebb lett volna olyan helyen parkolni, ahol zökkenőmentesebb a leugrás. Majd egy nyomatós szakasz, megtörve egy szűk sikánnal, majd egy kanyargós rész. A kis homokozó elsőre nem sikerült, biztos a nagy izgalom miatt nem figyeltem a második verseny végére már szépen kijárt nyomot. A rövid kaptató még meglepetéseket okozhat- írtam fel a jegyzettömbbe. Kétféleképpen lehet teljesíteni: felfutva, vagy nyeregben. Ez akkor probléma, ha előtted szállnak le a bringáról- ez minimum 50 méter hátrány azonnal. A következő szakasz eléggé nyomatós ismét, majd a dupla palánk -amit azt hiszem egyre jobban sikerül abszolválnom- utána a technikai zóna, visszafordító után egy göröngyös kezdetű lejtő, majd a hurok végén már meg is tettük a kört. Ebből 13. Bíztam benne, hogy meglesz a 12, de nem sikerült. Miért?
Rajt előtt egy perces néma csenddel adóztunk Valcsó Anikó emlékének. Nyugodjék békében, legyen neki könnyű a föld!
Rajtnál hátra álltam be, és első körben már bementünk a kamionba. Szépen feltorlódtunk. Második dugó a gyors szakasz végét jelző sikánnál történt. Rögtön fél percet bespájzoltam, az eleje 4:15-20-as köröket hajtott. Sebaj, bugi a lábba, nehéz légzés bekapcsolva, húskampó bekészítve. A hátulról indulásnak azt a részét szeretem, mikor utolérem a többieket. Most sem volt másként: Thommey, Szász Viktor, Káldi Tamás, végül Tóth Attilában emberemre találtam. Hol ő húzott el- jellemzően a kör utolsó egyenesén- hol tudtam mindig annyit csípni a hátrányomból hogy felérjek rá. Fejes Gábor az élen nem teketóriázott, a 4. körben megadta az első körhátrányt. Talán még megúszom eggyel, gyerünk lábak, dolgozzatok! A 9. körben viszont amatőr hiba miatt három egész percig álltam, és láncot gabalyítottam. Egész jó helyen estem ki a ritmusból, élveztem a versenyt, a bringa remekül dolgozott alám, én meg olyan hibát vétek, hogy lustaságból nem szerelek fel rendes láncterelőt... Az újraindulás nem volt könnyű, kicsit elszontyolodtam, de új lendületet adott, mikor megláttam csapattársam Kovács Attilát magam mögött. Ő is lekörözzön, azt már nem hagyom! Ráadásul még éppen sikerült kimennem a 11. körömre, mikor Fejes Gabi behúzta második győzelmét. Feküdt neki a mai pálya.

Frissen, fitten

Csodás erdei pályán biciklizünk, ugrálunk

Eddig tartott számomra a verseny

Már nincs sok hátra!

Valaki visszahozná a tüdőmet? A pályán felejtettem

Egy hetem van köszörülni a csorbát. A hírek szerint ez volt az utolsó, ilyen kellemes időben rendezett cross verseny. Tényleg furcsa, bő 10 fok, napsütés... novembert írunk?

Összefoglalva (mert azt is kell): Tóth Andris és segítői remek versenyt rendeztek, a kellemes időjárásnak is hála, rekordszámú 150 feletti nevezővel. A pálya jó, a szurkolást köszönöm, találkozunk 24-én Salgótarjánban!

Kütyük, motyók


Csoda történt, nem az utolsó pillanatban készült el a bringám.
Jó munkához, megfelelő szerszám kell.
A karbonvázas cikokrossz vázam megérdemli a tuningot. Nekem meg tetszik az eredmény. Miért?

Elsőre semmi különös nem látszik. Egy sima V fék, már a teszkós bicikliken is ilyen van. Vagy mégsem? Első különbség a korábbi Deore LX fékhez képest, hogy ez nem középhúzós. Tehát nem kell bowdenvezető, sem zsiráfnyak, semmi ami tompítja a fékhatást. A csavaros fékpofák nagy előnye, hogy a beállítás ideje percekről (rosszabb hangulat esetén órák) másodpercre csökken. És marad a helyén fixen. A fékhatás kiszámítható marad. Ez egy versenyen elég nagy piros pont. Végül, de nem utolsósorban az különbözteti meg az átlag V fékektől, hogy ez mini típus- országúti fékkar kompatibilis. Mindkét oldalon állítható rugóerővel, árához képest korrekt a kidolgozása. 

Hogy milyen a gyakorlatban? Még csak pár kilométert tettem meg az új fékkel, de bekoptatás nélkül is sokkal jobb, mint a régi kanti (ami a maga idejében, újkorában sokkal többet tudott mint ma, megfáradva).

Másik hasznos tuning azoknak kedvez, akik nem annyira ügyesek a koskormánnyal való irányításban.

Kiegészítő, más néven ciklokrossz fékkar. Nagyon elmés szerkezet, a fékkar működését a hagyományossal ellentétes módon éri el. Ha meghúzza az ember a fékkart, mert teszem azt a lejtő alján, még a nagy fa előtt szeretne megállni, akkor nem a bovdenszálat húzza meg, hanem a házat "nyújtja meg" az elmozdulással. Zseniális. Plusz van rajta állítócsavar, így könnyű a féket finomhangolni.
A legjobbat a végére hagytam:

Fulcrum Racing 5. Azoknak, akik Campagnolo kereket szeretnének, de Shimano váltójuk van. A belépő modellnél eggyel jobb, a gyári tömeg adatnál azért súlyosabb egyéniség (1680 helyett 1760g), de ha azt veszem, az eddig használt kerékszettemből az első kerék nehezebb volt, mint ebből a hátsó...
A racsni hangja a japán csendhez szokott fülemnek elsőre furcsa volt. Mint egy orosz vekker. Vagy mintha kártyalapot pörgetnék a küllőkön. Majd megszokom. Az első méterek... mit mondjak, eléggé meglepő. Mintha nem lenne alattad kerék, csak lebegne a kerékpár a levegőben. Bő negyed kilótól szabadult meg a bringa, de hatványozottan érződik a könnyebb kerekek kisebb tehetetlensége. Nagy lelkierő kell, hogy ne ezzel menjek mindenhova. Jobbat nem érdemlek, de ennyi kellett. :)
Görgőzésre, tré időre már megvan a "használós" kerékszett, ma is megvolt a másfél óra szobabiciklizés. Az állványon nem számít az a pár(száz) gramm plusz.
Hogy a gasztro-fetisiszták se maradjanak csemege nélkül, elárulom: edzés után a vacsora kelbimbós rakott krumpli volt, majdnem vega módon elkészítve. Még élek!

Vissza az alapokhoz, vissza az alapokat!



Mielőtt belekezdenék mai mondókámba, ejtek pár szót, miért voltam méricskélni.
Olivért 2003-ban ismertem meg, életem első versenyén, éppen akkor nyert a Harang-féle 24 óráson, a Hármashatárhegyen. Segítek a történelemkönyv lapozásban, 2003-at írtunk. Később párszor feltűntek előttem Szilárddal (igen, Buruczki), mint a Magellan Team tagjai. Őszintén szólva egyikükről, gyakorlatilag az egész hazai montis, kerékpáros mezőnyről nem tudtam semmit. Országútizni akartam, és azt olvastam a profik edzőt "használnak". A sorsom az pecsételte meg, mikor talán egy fórumon hirdettek spinning órát, amit Olivér tartott. Nem sokkal később ő lett az edzőm.Az edzésterveken felül, emberileg is sokat tett azért, aki lett belőlem. Kézenfekvő volt, hogy most a komolyabbnak mondható újrakezdésnél- hiszen 2013 "még mindig átmeneti év" volt- újfent hozzá fordultam.
Maga a mérés nem bonyolult: tekerni kell egyre nagyobb intenzitással addig, míg elérem a laktát küszöböt. Ez tekinthető a kályhának. Állóképességi sporttal kacérkodóknak ajánlom egy hasonló teszt elvégzését. Megkönnyíti a későbbi edzésterv összeállítását.
A következő lépés, a reális (vagy inkább óvatos) célok megfogalmazása. Ezzel könnyű dolgom voltt, tudom hogy soha nem leszek gyors, sem túl ügyes. Kezdjük erőltetni az endurance versenyeket! No nem valami komoly "elitrészer" profizmusra kell gondolni, csak annyi, hogy hosszú távú versenyeken tervezem a célba érést. És a célba érésen van a hangsúly, nem a rajthoz álláson. Ehhez pedig masszív alap szükséges. Az idei 8 és 10 órás versenyek, illetve a háromnapos Horal Tour is "bejött". Ez mentálisan nagyon sok erőt adott, és ad az elkövetkező hónapokra. Persze változatosságként lesz néhány maraton is, de a fő verseny 2014-ben június közepére esik. Köze van 2005-höz, eddigi legsportosabb évemhez. És ezzel vége is lesz a nyári szezonomnak. Még nem tudom eldönteni a hideget vagy a meleget nem bírom jobban. De valahogy nincs kedvem a rajt után öt perccel a hőgutától lefordulni a bringáról.
Kedvesebb az életem.
Olivér adott egy edzésterv keretet, számokkal, időszakokkal. Nem túl bonyolult az ügy, de hiába írom le, másnak akár neked kedves olvasó lehet inkább árt, mint használ.
A márciusi edzőtáborig unalmas bélyeggyűjtés lesz, ha az idő engedi kint a szabadban, síkon, aszfalton. Ha nem, és ez lesz a jellemzőbb, akkor szobabiciklizés. Megpróbálok alkut kötni, hogy időnként kocogással dobjam fel a hangulatom, de szigorú a megcélzott pulzushatár.
Még beszerzek pár könyvet, hogy minél több tudományos okom legyen kifogásokat gyártani. Ebben Orsi fog segíteni nekem. Talán el is tudom olvasni tavaszig mindet.
A heti 10-12 órányi edzésről igyekszem néha hírekkel szolgálni, persze ha van rá igény.

Hajrá, bringára fel!

Mennyi? 160!


Kissé átköltve a klasszikus viccet teszem aktuálissá.
Történt ugyanis, hogy beköszöntött az ősz, véget ért az utolsó nyári(nak mondott) kerékpáros program. Ez egy fontos dolgot jelent, mégpedig azt, hogy pár hét pihenő után el is lehet kezdeni az alapozást 2014-re.  Ki hinné, de már több, mint tíz éve indultam kerékpáros versenyen. Így a következő évet illene komolyan vennem. Az eredményekben gazdag 2013-as évet ha nem is tudom megismételni, találtam célokat. A megvalósításhoz Lőrincz Olivér segítségét kértem. Egy gyors mérés, pár tűszúrás és kész is. A vérből egy nagyon fontos számot tudtam meg. Ez a szám a röviden laktát küszöbnek nevezett pulzusszám. Röviden arról van szó, ha e fölé megy a pulzus, akkor már nem esik jól a biciklizés hosszú távon.
Most tehát már tudom, milyen gyorsan  vagy inkább lassan érdemes mennem ahhoz, hogy jövőre a legsimábban vegyem azokat a megmérettetéseket, amiket kinéztem. Van ezek között egynapos, többnapos illetve extrém hosszú távú mtb verseny. De versenyenként minimum 100 km, hogy jó legyen a versenykilométer/nevezési díj arány. A mérés után szakszerű tanácsokat kaptam. Volt, amit terveztem eddig is, volt amin meglepődtem. Megint tanultam valamit.
Mostantól egy kiszáradt csiga sebességével fogok kerékpárolni. Mert attól fogok gyorsan menni, ha most lassan hajtok. Érthető?
Kitámasztó segédkerekeket vennék...

VS, vagyis melyik a jobb: 26 vagy 29"?

Régen jelentkeztem friss anyaggal. Ennek több oka is van, az egyik egy sajnálatos baleset. Erről is lesz cikk, amint jut rá időm.
Az egész sztori (ez a 29-ezés) azért van, mert kíváncsi vagyok. Sokan dícsérték, hogy milyen jó. Igazán akkor határoztam el magam, mikor két hét alatt kb. 20 defektet javítottam. Jövőre biztosan tubeless rendszerre váltok. Az meg magával hoz még néhány változást, tehát nyitott a kérdés: milyen gumit vegyek? Jó továbbra is a 26-os, vagy cseréljem az egész bringát 29-esre? Melyik lesz a jó nekem? Ezt csak én tudom eldönteni, ne befolyásoljon más véleménye.
Visszatérve, az első menetpróbán tapasztaltakra: a 29-es nagyon megy. Brutál módon, főleg lefelé. Aztán rájöttem, hogy gyenge ujjaim a király XT fékekhez voltak szokva. A Hayes Dyno meg inkább olcsó fék. Hogy fogjon is, erősebben kell húzni. Viszont, mikor rendesen elkezdtem használni, túl jól sikerült a mutatvány. Azóta úgy visít a hátsó, mint mikor a hízó egy csípős deres novemberi hajnalon meglátja a kést. Ezt leszámítva, a nálam töltött pár napot zokszó nélkül viselte.
Az első kör, körök benyomása nem hiszem, hogy mérvadó lehet. Nagyon erős még az újdonság varázsa. Ezért ezt a hétvégét alaposan ki akartam használni: két nap, két bicikli, egy pálya és egy személy. A összehasonlítás akkor az igazi, ha közel azonosak a feltételek. Rapid Rob gumik, azonos nyereg és a nyereg-kormány távolság azonossága mellett plusz, hogy a két bicaj nagyjából ugyanannyiért érhető el. A jobb felszereltségű, kisebb kerekű és a nagy kerekű, de kevésbé impozáns alkatrészlistával.
Az útvonal: Anygalföldről indulva az Erdőalja utca felől fel a Virágosnyeregig, ott rácsatlakozni a klasszikus Duna Maraton útvonalra. Pilisszentkereszt után nem egészen fel a Két Bükkfa nyeregig, hanem rögtön a S+ majd K jelzésen Dobogókőre. A rövidítés oka, hogy szombat délután három órakor sikerült elindulnom. A kilátón gyors fotó, majd irány a Királykút, kis aszfaltozás Fagyoskatonáig, P sáv míg a Z jelen vissza nem csatlakozik a Szántói nyereg fölött. Onnan már ugyanaz vissza: Hosszúhegyi út, egri vár, Üröm 10-es út. A téglagyári emelkedő szintén a késői időpont miatt maradt el, de ott már felmentem középtányéron a 29-essel is.
Vé, a meccs első félideje.
Szombat, 15 óra, rajt. Hátizsák, szerszámok, víz és zselé. Bő tíz perc bemelegítés után el is érem az első hegyet. Gyorsan lecsapom kistányérra, bár a 26T inkább trekkingre való. Erdőalja út után be a K+ ösvényre, ez elég meredek, szűk kanyargós bőven ellátva gyökérrel, kövekkel. Lihegősen, de kitekerem. Kellett gépészkedni. Kis pihenő le Üröm felé. Az intenzitást próbálom olyan erősre venni, ami reprodukálható, de mégsem esteledik rám ugyanis lámpát nem csomagoltam. A Reba teleszkóp vajpuha mozgása, ami döcögős mászás közben hátrány, itt gyorsan előnnyé változik. A terepet csak annyiból érzékelem, hogy mennyire "táncol" alattam a bringa. Leérek a hegyről, át az átmenetileg megszűnt vasúti átkelőn, be a kukoricásba. Majd jön egy "kedvenc" mászóka. 26/28, ráharapni a stucnira és gyí! Nem spórolhattam az energiával, különben visszagurulok ami elég kínos lett volna. Pilisborosjenő, el a Kevély mellett és máris Csobánkán vagyok. Jön a Hosszúhegyi út, lankás de nem rövid széles dózer emelkedő. Amolyan maratonos. A felszerelt komputeren lévő számokat szuggerálva próbáltam fokozni a tempót- hamar beletörődtem hogy vagy gyorsabban megyek, vagy haza érek. A nyereg felé jól esett a lejtő, kicsit kifújtam magam. Kicsit el Pilis-tető felé, tankolok a forrásnál közben lefagyasztom a nyelőcsövem. Kicst trélesebb szakasz következik, hullámos, kicsit köves egynyomos. Majd széles köves, immár stabil emelkedéssel. De most idejekorán elkanyarodok jobbra, a S+ felé. Nincs lejtő. De érdekes módon, a tempóváltás elég könnyen megy. Még a Matyi büfénél is, a csúcspont előtt. Gyors fotó, innen jön az eddig mumusnak számító lejtős szakasz. De most már van rugós villa, probléma elhárítva! Nem unatkoztam lefelé sem, de tudtam holnap meg fogom ismételni a kört, úgyhogy azért ne törjem össze magam, ha nem muszáj. Az erdészeti aszfalt úton volt időm összeszedni magam, lejtőn használtam a 38/11-es végáttételt, majd a Fagyoskatonánál egy agresszív balossal bekanyarodtam terepre. Ez a szakasz még merev villával sem rossz, de most mint a villám. Igen hamar leértem Pilisszentkeresztre, így nem aszfalton tekertem a Szántói nyeregig, hanem előbb a P majd Z jelzésen még többet koptattam az erdőt. A hosszúhegy visszafelé 40-45-ös tempójú száguldozás, néhol lelassulva 30-ig. Csobánkánál az utolsó előtti emelkedő, majd Pilisborosjenőnél vár a K jelzés, utolsó feladat: Köves bérc. No, itt azért volt pár hűha pillanat. A kukoricást kihagyva a 10-e úton terveztem megközelíteni a téglagyári emelkedőt, de végül kimaradt, Ürömön ért véget a mért szakasz. 61 km, 3ó30p nettó idővel. Szintemelkedés? 1000m biztosan volt. Most már van referencia idő.
eS, a második félidő.
Nyereg beállítás, hátizsák tartalmának ellenőrzése, indulás 8:20. "Végre" nem izzadtam azonnal (később sem nagyon), egy vékony kartyűt is felhúztam biztos ami biztos. De egész nap jóval hűvösebb volt, talán ez befolyásolta a teljesítményemet. A bevezető aszfaltos szakasz ugyanaz, azt  leszámítva, hogy a Kross Level B4-en tripla hajtómű van. De juszt sem használom a kistányért! A Virágosnyereg felé a K+-on rögtön problémám adódott, ugyanis nem fért el a kormány két fa között. Egy rossz nyomválasztást leszámítva, ezzel is kitekertem. Jöjjön a lejtő, úgy igazán!, Nos, nagyon hamar kiderült a nyilvánvaló: XCR teleszkóptól az ember ne várjon finom működést. Egy merev villánál azért sokkal kényelmesebb. A fék még mindig visít. Lehet, nem kellene használnom... Köves bérc felé mászva a meredek utcán középtányéron, nincs is ennél jobb a világon. Komputer híján csak magamra tudtam hagyatkozni, mi az a tempó, ami jó. Sokkal gyorsabban úgysem mentem az első naphoz képest, hamar visszaütött volna. Ami a bringát illeti, az első szó ami eszembe jut: bizalom. Annyira stabil még így, gyorszáras kerekekkel, nem kell aggódnom a gödrök, kövek miatt. Valószínű így lennék egy 26-os esetében is, de itt jóval hamarabb megbarátkoztam  a technikával. Mint annak idején a prototípus karbon monti. Nagyon sokat számít. Itt még ráadásként jön az az érzés: ez a bringa egy tank. Nem megy, hanem csörtet. A 26-os kerékszettem 2 kg, ez a WTB-kkel fűzött szett sem lehet sokkal több. Ami feltűnik még, hogy jóval kevesebbszer állok ki a nyeregből. 10:42-kor lövöm a csúcsfotót, ez kb. 2 perccel ha rosszabb a tegnapi időmnél. Vár a Királykút! Rendesen beégetem a fékbetéteket az alsó, technikásabb részen. Meg is állok állítani a féken, mintha elmászott volna. Jobb a békesség. Éhség ellen szederrel védekezem, visszaelőzök egy országútis túristát, majd a hosszú lejtőn élvezem a nagytányér előnyét: 42/12, és még nem fogyott el a fokozat.Fagyoskatonánál terepre, nem keresem a tisztább íveket, ahogy gurul a kerék, követem. Ismét Pilisszentkereszt, majd Csobánka, egri vár és a Köves bérc. Másodszor már jóval könnyebben és (érzésre) gyorsabban jövök le, más nyomot is használok. Kiérek a 10-es útra, még kb. egy kilométer. Nem sprintelek. Nem most kell megnyerni, ha gyorsabb voltam, ez a pár másodperc már nem számít. Ha lassabb, akkor felesleges is. Üröm tábla, mennyi az idő? 12:02. Értem. Szóval kulacs töltésekkel, fotózással, szereléssel és szedrezéssel _együtt_ 3ó42p. Ha csak az időt nézem, akkor vehetem döntetlenre. Amennyi különbség lehet a nettő időkben, annyi eltérés simán kijöhet két napi forma között. 210, vagy 211 perc? Minimális. Viszont ha azt nézem, hogy a két bringa nem egy súlycsoportban játszik (sem össztömeg, sem alkatrészek terén), nos ez már eléggé elgondolkodtató. Teljesen más világ a kettő. A 29-es szinte minden alkatrésze nagyobb, nehezebb mint a 26-osé, mégis érzésre "beállított" intenzitás mellett egy több órás körön is minimális különbség mutatkozott. Könnyen a 29-es javára fordítható a játék. Az üléspozíció jóval komfortosabb a derekamnak, ráadásul végtelenül stabil a paripa. Ez nagy előny, hiszen sokat kell még tanulnom lejtőzésből. Akkor valahogy hiányoztam az iskolából. Van benne anyag, mondhatni. Ez alatt azt érzem, hogy bringázom, nem valami kis pattogó gyerekbicikli hátán ülök- persze erősen sarkítva. Igaz, hogy gyors. váltott kanyarokban szenvedős, de egy maraton versenyen ilyenből nem sok van, másrészt ez egy igazából belépő modell. Nehéz kerekek, gumik. Nem versenyzésre ajánlott. De tesztelni, kipróbálni a "29er fílinget" tökéletes. Köszönöm a lehetőséget a Bringabanda csapat szponzorának, személyesen Csaplovics Ferencnek! Némileg előrébb léptem, hogy megválaszoljam a négymillió forintos kérdést.

Menetpróba 1

A mai nap nem jutott sok időm próbálni, de legalább már beállítottam a váltókat. Innentől élesedik az összehasonlítás.
Addig is, kedvcsinálónak az első 29-es menetpróbáról: A Kross Level B4 előtt már ültem nagy kerekűn, konkrétan a francia sport multi nagyáruház saját márkás 29-erein. Ahhoz képest, hogy 100 (V-fékes), illetve 130 ezer forintba kerülnek, az olcsóbb jobban tetszett a rendesen használható fékével. Hétvégi kirándulásokra, laza gurulásokra bőven elég, a nagyobb kerék minden előnyével. A hátrányok az árkategória miatt szerintem elenyészőek. Ennyi pénzért a súly az egyik utolsó szempont.
Nos, visszatérve a Krossra: a pilótafülke pár centis eltérései a gyakorlatban sokkal többet jelentenek. Míg a 26-os bringán jobban előre dőlve (merev villával pláne) helyezkedik el az ember felsőteste, ezen a kerékpáron szinte úgy éreztem magam, mint egy trekking vagy city bájkon. Soha nem ültem ilyen egyenes felsőtesttel, sportolásra szánt kerékpáron. Nagy mázlimra a héten pont aznap volt a legnagyobb szembeszél. Aszfalton, síkon gurulva nem nagyon érződik a nagyobb tömeg. Elég merev a váz, a teló sem mozog olyan vajpuhán, mint a másikon a Reba. Itt most ez előny. Míg kiértem az erdőbe az Erdőalja útnál, szépen lassan bemelegítettem. Első feladat: felmenni a Virágosnyeregig a K+ jelzésen. Egyetlen komoly problémám adódott, a széles kormány alig fért el két fa között. Amúgy végigmentem középtányéron. Nem "rángattam" a tempót, egész kellemesen gurult a köves, néhol gyökeres kemény talajon.
Ma ugyanerre jártam a 26-ossal is. Érezhetően izgágább a rövidebb tengelytáv miatt, a keskenyebb kormányt erősebben kell markolni a kiállva tekeréshez, vagy erősebb gyorsításhoz. Kevésbé gyakorlott kerékpáros hajlamosabb a kacsázásra. Itt most ne gondoljon senki nagy kilengésekre, de mégis észrevehető, hogy nehezebb tartani az egyenest a kisebb kerekűvel. De gyorsabban is reagál az irányváltásokra, tempóváltásra. Elsőre azt mondom, érzésre nincs nagy különbség tempóban a két bicaj között.
Következő részben hasítunk sík terepen, és zúzatunk lefelé is. Maradjatok közel, addig is jó éjszakát!

Előkészületek: számháború kezdőknek

Hogy tisztán lássak, nekiálltam lemérni a két biciklit. Melyik, hol több-kevesebb, és ennek pozitív vagy negatív hatását fogom érezni menet közben.
A mai bejegyzést korábban kellett volna megírnom, mint csak úgy, belecsapni a lecsóba. Egy-két méretet persze feljegyeztem, de érdemes kicsit jobban beleásni magunkat a geometriába. Az objektivitás, és persze a kényelem miatt is.
Testméretem, arányaim egy ideig még változatlanok, az elmúlt években kialakítottam a tökéletesen ergonomikus beállítást. 26-os keréknél 19" méretű váz, 600mm-es vízszintes felsőcsőhosszal, ehhez 100-110-es kormányszár. 425-ös láncvilla, a kormány 8-10 centiméterrel lejjebb (Nem lentebb, könyörgöm!) a nyeregnél. Klasszikus, '90-es évekbeli XC geometria. Első megújhodást a szélesebb, enyhén rizer kormány jelentette. Praktikus volt a merev villa mellett. A 60 centis szélesség ma már viszont eléggé megmosolyogtató érték, de jól elvoltam vele.
A nagy áttörést egy 640 mm-es kormány jelentette. Itt már nem álltam meg, átszakadt a gát. Teleszkóppal teljesen megváltozott a nyereg-pedál-kormány pontjai által bezárt háromszög helyzete. Az első 100 km után, mondhatni hozzászoktam. És erre itt van ez a 29er...
Hogy korrekt legyek, lemértem a fő igazodási pontokat. Érdekes módon, nyugalmi helyzetben a középtengely ugyanúgy 310 mm magasan van kicsi, és nagy keréknél is. Tehát nem igaz az, hogy a mélyebb növésűeknek nem ér le a lába, egy embernél minden esetben ugyanolyan magasra fog kerülni a nyereg, mivel a lábhossz adottnak tekinthető. A láncvilla 425 helyett már 440 mm, kell a hely. De jótékonyan hat a mászási tulajdonságokra. Szerencsémre mindkét váz 19"-os. Nem precízen, csak szabócentivel mérve mindkettő 600 mm-es vízszintes felsőcső hosszal rendelkezik. A következő neuralgikus pont, a nyeregközép-kormány távolság. Mit ad isten, azaz hogy hogy nem, elvtársak 75 centiméter a 26 és 29 collos bringán. Innen már kezd érdekessé válni a helyzet! A 26-os 640 mm-es kormánya alaphelyzetben 955 mm magasan helyezkedik el, de a hézagoló gyűrűk variálásával 15, a stucni felfelé fordításával újabb milliméterekkel emelhető. Ezzel szemben a 29-esen már a kormány is 680 mm (oldalanként bő ujjnyi) széles kormány egy centivel magasodik a méter fölé. Emelni már nem, de fordítani tudom a stucnit.  Tehát 4-5,5 centi plusz függőleges, és 2 centi fór vízszintes irányban.
Ennyit az elméletről, jöjjön a gyakorlat!
Holnap megosztom veletek első valós élményeimet a Kross Level B4-ről, amolyan menetpróba beszámoló lesz.
Köszönöm az eddigi figyelmet, holnap jelentkezem!

2913. augusztus 29

2013. augusztus 20-a egy időre emlékezetes marad. Egy ideje már érdekelt az "új kerékméret szabvány", vajon milyen lehet a tventinájnerezés? Akkoriban (2007 táján) még javában egyeduralkodó volt a hagyományos 26-os mtb. Csak pár különc, megszállott vagyis deviáns istállójába került ezekből a fura, nagy kerekű montikból. Én meg vígan versenyeztem 1990-es acél Specialized Stumpjumperrel, később tesztelhettem prototípus karbonvázas montit, szintén 26-os kerékkel. Mivel egy jó teleszkóp nem olcsó mulatság, éveken át merev villával használtam. Legalább könnyű maradt a kerékpár, agilis az irányítás, és nem kellett aggódnom a teleszkóp karbantartás miatt. 2005 után, idén újra megmozdult valami- az első villa. Erről is szólok hamarosan, de térjünk vissza a mába!
A idei Bringaexpo két nagy felfedezése számomra: kedvenc festés elemem, a zöld díszítés, mint a pestis jelent több gyártónál. Továbbá, hogy a 29-es monti már nem a "gazdagok" sportja. 2013-ban megjelentek a megfizethető árú nagy kerekű mountain bike-ok. Csak kapkodtam a fejem, mindenesetre nagyon pozitív a versenysport trendmutató hatása ilyen módon érvényesül az átlagemberek előtt. Ma, ha valaki egy statisztikailag átlagos havi fizetéséből venne hegyikerékpárt, a 26-os mellett a 29-esekből is kimondottan nagy választékot talál. Igaz, a belépő kategóriát jelenti, de ez megtévesztő. Belépő, de nem low-end kategória.
A jövőre nézve nem mindegy, merre próbálok továbblépni. Mivel az anyagi lehetőségeim (meg a férőhely, stb.) sajnos végesek, nem tarthatok minden kerékméretből egy versenyzésre szánt biciklit. Jelenleg biztosan nem. De nagyon kíváncsi vagyok. Jelenlegi montim, egy 26-os Gepida Sirmium Pro vázra épített, szinte teljes XT szettel és Rockshox Reba villával szerelt bicaj bőven teljesíti a "versenyzésre alkalmas" feltételrendszert. Barátok, ismerősök akik úgymond megtértek, visszalépésnek tekintenek a 26-os kerékméretre. Kellően profi alkatrészekkel a hazai maratonokon eredményesebb is, elég megnéznünk az élmezőny gépparkját. De a lelkes amatőrök is a 29-es mellett teszik le a húszforintost. Tehát a kérdés adott: a nagyobb kerék elvileg nagyobb tömeggel is jár, a súlycsökkentés pedig spécibb alkatrészeket igényel. A kört a büdzsé zárja. Őszintén szólva, nem tudtam dönteni. Marad a próba. Hol, kitől kérhetek kölcsön egy komplett kerékpárt? Nagy mázlista vagyok, a kérdésem után órákon belül egyszerre több lehetőség is adódott.
A Bringabanda szponzora, a Biking kft a Kross kerékpárok forgalmazója felajánlott egy Kross Level B4 kerékpárt tesztelésre. Csaplovics Ferenc személyesen adta át eme jeles napon. Most már lesz miért emlékeznem augusztus 20-ára. A Kross Level B4-ről röviden: a lengyel márka megfizethető árú, 29" kerékméretű, tárcsafékes modellje amolyan belépő a nagy kerekű valódi montik közé.
Gyors állítgatás, a pedál felszerelése közben vetettem pár pillantást a technikára: a logikusan formált, nagy keresztmetszetű csövek matt ezüst színt kaptak. Nincs belül vezetett bowden, nincs semmi fifika a vázon. Semmi, ami feleslegesen drágítaná. A villa egy fokkal jobb, mint a kategóriában megszokott. Alap, de magnézium lábas- fél kiló mínuszt jelent. A hajtás- váltórendszer 27 fokozattal kényeztet, ennek abszolút örülök. A féket most használom először (ezt a típust, általában használom a lassító berendezést), kiderül mit tud a belépő szintű hidraulikus rendszer. A kerekek kicsit olcsónak tűnnek az agyak miatt, de a WTB felni garancia a jó minőségre. Akármivel nem fűzik össze. Mindenesnek tűnő gumi, saját márkás kiegészítők, a nyereg meg vagy kényelmes lesz, vagy nem.
Ezzel a kerékpárral egy nem kalkulált kérdésre is választ fogok kapni: mit ad a több évtizedes fejlesztés, a folyamatos új technikai, technológiai innovációk eredményeként mit tud ma egy ár/érték arányra optimalizált, belépő kategóriájú 29-es mtb? A korábbi tapasztalataim alapján azt mondom, ez a 150-200ezres sáv a minimum, ha valaki mtb versenyeken, jellemzően maratonokon szeretne rajthoz állni. Mikor már nem nehezék a kerékpár, hanem strapabíró, megbízható és jó minőségű szerkezet. Amit érdemes fejleszteni. Érdemes? Pár nap, és meglesz a válasz.
Az első napot a "bevált" edzőkörömön töltöttem. 2-2,5 óra, szintes de nem túl nehéz kör a Budai-hegységben. A tapasztalatokról holnap számolok be, még nagyon erős az újdonság varázsa. Szükségem van megerősítésre. A bringának nincs.

Szabadidő, vajon mi?

Az elmúlt hetekben nem volt egy olyan nap, amire nem jutott program. A legújabb kifogásom, a költözés is kezd kopni, úgyhogy nem halogathatom tovább a rendszeres testmozgást.
Ezen a hétvégén viszont valami olyan történt, amire sokáig emlékezni fogok. Télig biztosan.
Történt, hogy már az első alkalom után ámulva néztem a "Balboa futás" eseményről készült képeket. Rengetegen, szürke mackóban futottak át a Fenyőgyöngye étteremtől az Erzsébet kilátóig, és vissza. A futást abszolút átjárta Rocky, a hős bokszoló szelleme. Nagyon sajnáltam, hogy lemaradtam róla, hiszen nagy rajongója vagyok a művész úrnak. Majd egy év múlva! DE! Júliusban Sly születésnapjára Csanya és csapata megszervezte a Balboa 2-t. Kacérkodtam a gondolattal, de az edzetlenség futva még durvábban büntet, mint biciklin. Itt nincs olyan, hogy majd valahogy hazagurulok. Végül Reni segített a döntésben. Jössz holnap? Igen- vágtam rá.
Szombat reggel már nem voltam ennyire bátor. Ettől függetlenül kilenckor nekivágtunk, bő százméteres kígyózó sorban foglaltuk el a Szépvölgyi utat, az első kis hupliig. A Határ-nyeregig nagyon vidámak voltunk. Hűvösvölgyből aztán megkezdődött egy elég hosszú mászóka. Közben volt időm gondolkodni. Hogy például miért nem futok nyáron? Mert 20 fok felett nem tudok olyan gyorsan futni, hogy ne dőljön rólam a víz. Meg gyakrabban kellene futnom, hogy legalább két óra zökkenőmentesen menjen, ne keressem a kiszállási lehetőséget. Valahogy úgy nézhettem ki, mint aki megnézett egy Don kanyarról szóló dokumentumfilmet. De aztán a "pálya" szélén állók bíztatása, tapsa új erőt adott. Szépjuhásznénál profi frissítőpontot rittyentettek. Az összes forgalmas útnál biztosították a gyors, biztonságos átkelésünket. Innen már csak egy hosszú lépés a kilátó. A visszaúton már abszolút a célba érésre koncentráltam, és hogy ne hagyjam Renit egyedül. Ő még talán nálam is rosszabbul viselte, teljesen eléhezett. "Azt a kisgyereket leütöm egy csokiért." Hiába bíztatott, menjek nyugodtan ne várjak rá, nem tudtam meggyőzni, hogy nekem bőven elég lett volna a fele is.
Végül azért beértünk a célba, ahol Gábor jóvoltából alaposan pótoltuk az elvesztett kalóriákat. Az alma tényleg savanyú volt, olyan jó kökényesen.
Futás után gyors ebéd, átöltözés stb. majd rohanás a Különleges Sörök Boltjába a Hegedűs Gyula utcába. Persze Óbudán hagytam az esernyőm, és ugye egészen véletlenül akkor kezd el esni az eső ökölnyi cseppekben. Onnan vissza az albérletbe, felnyalábolni a szükségeseket, a vasútállomástól vissza az albérletbe az ajándék könyvért. És még így sem sikerült lekésnünk a vonatot, amivel egy remek buliba mentünk, amolyan "welcome home party" meglepetésként egy barátunknak. Sokáig nem maradhattunk, hiszen vasárnapra ismét elígérkeztem, és Orsinak is találtam még ki plusz programot- nem mintha unatkozott volna vagy kihúzhatná a Délig aludni-sort a to-do-listájáról.
Vasárnap kelés 6:30, elmentem nekem tízóraiért, Orsinak reggeliért a piacra, átmentünk Ádámhoz, aki kivitt Visegrádra. Ezúton is köszönöm neki, mert haza már házhoz vitt. Tehát Visegrád, Duna Maraton,  idén a Magyar Bajnokság. Láttunk nagy csatákat, volt ki feladta, volt ki nem tudott tovább menni- vagy  nem éppen a pálya irányában- de ettől függetlenül remélem mindenki jól érezte magát.
Két nap kicsit sűrű de én akartam. Viszont van a hétnek hibaszázaléka is: valami féreg meghúzta a hátsó lökhárítóm bal oldalát. Naná, hogy leszedte a festéket.
Úgy néz ki, holnaptól muszáj lesz bicikliznem, ha a 20-ai Gerecse Maratonon nem akarok megalázóan kínosan (le)szerepelni.

Restart

„Hol a versenybringád?”

„Ez az. Fent van a rajtszám, úgy tűnik, ezzel fogok versenyezni.”

Nos, igen. A fenti párbeszéd nem a képzelet szüleménye, a nagyjából 20 éves, aluvázas bicikli minden kényelmi extrától megfosztva. Sem teleszkóp, sem váltó, de még erős tárcsafék sincs rajta. Ellenben rendkívül szánalmat keltő a kinézete, hiába ment az elmúlt három versenyen szinte hiba nélkül.

Miért játszom itt a keményet, és nem használok egy „rendes” biciklit? A válasz egyszerű. Az elmúlt időszak elég demoralizálóan telt: hosszas próbálkozás után sem találtam munkát, a rövid távú tartalékomat feléltem. Ha szüleim nem segítenek, mehettem volna a híd alá. Ilyen körülmények között nem a magas szintű, minőségi hobbi versenyzés, edzés képzelhető el, hanem a túlélés. De még mindig szerencsésnek tartom magam, mert van miről lemondanom. De muszáj volt valamit csinálnom, mert különben befordulok, aztán akkor már kedvem sem lesz változtatni a helyzetemen. Egy új váz, vagy valami.

Aztán, egy hónapja jelentkeztem egy állásra. Másnap jött a telefon, délután beugorhatnék hozzájuk. Szóval elég gyorsan lezajlott a kiválasztás, és már a próbaidőm töltöm. Ismét nagy változásban van az életem, mint négy éve. Ha ehhez az kell, hogy kihagyjak pár versenyt, és csak akkor bringázzak, mikor semmi más nem szorul háttérbe, megteszem.

És lesz rendes biciklim, ez biztos. 

Négyszögletű Kerekerdő

A szép emlékű 2008-as 55 km után, idén „csak” a 25-ös távot teljesítettem ötödmagammal. Mondhatni a kemény mag, egy új csatolmánnyal. Az időjárás nem volt éppen tökéletes, ezért sem erőltettük a hosszabb penzumot. Tesó még a Kinizsi utáni lábadozással volt elfoglalva, Orsival is jóban akartam maradni, elég lesz ennyi nekünk. A 25 kilométerre oszló 340 méter szintemelkedés nagyjából megegyezik a Salföld 30 első mászásával, csak ott 3 kilométer sem volt rá.

Borús, hűvös idő fogadott minket. „What a nice day today! It’s a hot summer” mondaná végtelen nyugalommal, és modorossággal James, a brit lakáj. De mi a Kárpát-medencében vagyunk, lehet most engedik tele vízzel.

Gyors nevezés, nekiindultunk, az első pont hamar jött is a Padragi szikláknál. Ezután némi ellentmondásba keveredtünk, az itiner és az emlékek nem fedték teljesen egymást. A lényeg, hogy nem tévedtünk el, de ellenkező irányból értünk vissza a jelölt, itiner szerinti útra.

Mikor kiértünk az erdőből a Padragi tetőn, meg is pillanthattuk a túra névadóját, a Kerekerdőt. El kell olvasnom a könyvet is. A következő óra nagyjából azzal telt, hogy sétálunk-sétálunk, és egyre közelebb érünk a fákhoz, melyek először csak valami zöld masszát alkottak, végül emberes méretű, nem túl nagy erdőcskévé váltak. Pecsét mellé kaptunk némi energiapótlást, majd megkezdtük a lejtőzést Taliándörögd felé. Harmada megvan távban, szintben. A Klastrom kocsmánál újabb pecsét, és következett a túra legszebb, legnaposabb része. Itt kimondottan melegünk volt, napfürdőztünk és kezdtük levetni a felesleges rétegeket. A vadászház/gazdaság mellett volt dzsungelharc, falon mászás mint a túra plusz szolgáltatása. Patakon átkelés sokszor, de végül kiértünk a széles dózerútra. A Csigói útelágazásnál a pecséthez kis víz is járt, itt már észrevettük, hogy felhők közelednek pont arra, amerre utunk vezet. Szőc után, Halimba előtt be is következett: leszakadt az ég. A szeles zivatarban gyorsan nedvesedtünk, legalább az itinert, és a pecsételős papírokat óvtuk a csapadéktól. Halimbától már mindenkin úrrá lett (gondolom) az „ottvagyunkmár” érzés, de tényleg közel volt a cél. Végül öt és fél órás séta után becsaptunk a célba, ahol már várt minket a zsíroskenyérrel rakott asztal, és többféle kitűzők. Jól döntöttünk, hogy nem a hosszabb távok közül választottunk, esőben most nem volt sok kedvünk túrázni. Ez így pont jó volt, kellemesen elfáradtunk.

Újjászületés- Merida, a bátor

Alanyunk, a 2002-es Merida Matts SX váza törötten került hozzám, egy kedves ismerősömtől, Pétertől. Lehet azt hitte, felakasztom majd a falra, dekorációként.

A sérülés nem kicsi: a felkapott lánc annyira belemart a láncvillába, hogy átszakadt a cső, a gyengült keresztmetszet nem bírta a terhet, és körben eltört. Ez, tekintve a váz korát egyenlő a halálos ítélettel. Én viszont direkt törött vázakat kerestem, hogy a menthető elemeket felhasználhassam az építésekhez. Egy nyeregvázcső- sérült Crux után volt némi lelkiismeretfurdalásom, így úgy döntöttem, a Merida kap egy esélyt: kísérleti nyúlként tovább szolgálhat, ha sikerül a műtét.

A sérülés helye, és a vázanyag miatt valahogy nem erőltettem a bevált javítási utat: keresni egy hegesztő szakembert (lett volna), elvinni hozzá és örülni a kész műnek. Viszont a közeli varratok, és a munkadíj miatt inkább döntöttem úgy: karbonnal javítok.

A korábbi Giant váz időben sokkal későbbi, egy régóta halogatott írás ez. Bő fél éve.

Lássunk munkához! A károk felmérése után örömmel konstatáltam: a cső nem rövidült, ez jó kiindulásnak. Betét, és kétkomponensű ragasztó segítségével látszólag ismét összeállt a hátsó háromszög. A nagyja viszont ezután következett: flexet, és reszelőt fogva tisztítottam meg a felületet egyrészt a zsírtalanítás, másrészt a kisebb bemarások utáni jobb tapadás miatt. Lehetőség szerint nem akartam a véletlenre bízni, hogy egyben maradjon.

Majd következett a gyantával átitatott csíkok felhelyezése. Egyszerre minél többet, több csövet fogjon. Rögzítés után eltettem pihenőre, míg a gyanta teljesen térhálósodik. Másnap ismét kézbe a reszelő, jöhetett a szépészeti formálás. Volt miből faragni, nem sajnáltam az anyagot.

Ez leírva nagyon egyszerűnek tűnik. Az is, gyakorlott kéz számára nem probléma. A javítás teljes munkaideje nagyjából három óra, anyagköltsége nagyjából egy olcsó kulacstartónyi.

Miután kész lett, már csak egy biciklire való felesleges alkatrészt kellett szereznem. Nagy része a már meglévő Puch montiról került át, de pár dolgot kellett túrni hozzá: nyeregcső (szerencsére az igen gyakori 27,2-es méret) és nyereg darabja öccá’, a legnehezebben beszerezhető alkatrésznek a villa bizonyult. Nem akartam teleszkópot, mivel drágább és érezhetően nehezebb, mint a merev villa, a nyomós indok a kanti fékek és a hozzá való Altus fékváltókarok megléte volt. Vagyis ha teleszkópot akarok, akkor teljes váltószettet is keresnem kellett volna. De a meglévő fékek is jól fognak, akkor miért bonyolítsam az egyszerűt?

Aztán jött a tél. És maradt. Addig városi tekergésre használtam. Első komoly bevetés tapasztalata: ha nem tudod, milyen váz van alattad észre sem veszed. Nem engedte el nem tört el, nem nyekergett. Stabil, merev: pont amilyennek lennie kell. A magam szerény lejtőző is „megküldtem” kövesebb lejtőkön, tapostam meredek emelkedőn a nyereg orrára húzódva. A gép forog, az alkotó pihen. Átadásra kész.

Utolsó lépésként megkapta Orsi, aki most már tesztpilótává avanzsált. Sokára ismerkedhettek meg, de a múltkori kis túrán már muszáj volt nyergébe pattannia, nem várhatott tovább. Első hajtásra összebarátkoztak, hogy a szavaival éljek. Az első bizalmatlanság sem volt, szerintem ebben azért szerepe lehet a bő kilóval könnyebb váznak, és a jobban passzoló geometriának.