Restart

„Hol a versenybringád?”

„Ez az. Fent van a rajtszám, úgy tűnik, ezzel fogok versenyezni.”

Nos, igen. A fenti párbeszéd nem a képzelet szüleménye, a nagyjából 20 éves, aluvázas bicikli minden kényelmi extrától megfosztva. Sem teleszkóp, sem váltó, de még erős tárcsafék sincs rajta. Ellenben rendkívül szánalmat keltő a kinézete, hiába ment az elmúlt három versenyen szinte hiba nélkül.

Miért játszom itt a keményet, és nem használok egy „rendes” biciklit? A válasz egyszerű. Az elmúlt időszak elég demoralizálóan telt: hosszas próbálkozás után sem találtam munkát, a rövid távú tartalékomat feléltem. Ha szüleim nem segítenek, mehettem volna a híd alá. Ilyen körülmények között nem a magas szintű, minőségi hobbi versenyzés, edzés képzelhető el, hanem a túlélés. De még mindig szerencsésnek tartom magam, mert van miről lemondanom. De muszáj volt valamit csinálnom, mert különben befordulok, aztán akkor már kedvem sem lesz változtatni a helyzetemen. Egy új váz, vagy valami.

Aztán, egy hónapja jelentkeztem egy állásra. Másnap jött a telefon, délután beugorhatnék hozzájuk. Szóval elég gyorsan lezajlott a kiválasztás, és már a próbaidőm töltöm. Ismét nagy változásban van az életem, mint négy éve. Ha ehhez az kell, hogy kihagyjak pár versenyt, és csak akkor bringázzak, mikor semmi más nem szorul háttérbe, megteszem.

És lesz rendes biciklim, ez biztos. 

Négyszögletű Kerekerdő

A szép emlékű 2008-as 55 km után, idén „csak” a 25-ös távot teljesítettem ötödmagammal. Mondhatni a kemény mag, egy új csatolmánnyal. Az időjárás nem volt éppen tökéletes, ezért sem erőltettük a hosszabb penzumot. Tesó még a Kinizsi utáni lábadozással volt elfoglalva, Orsival is jóban akartam maradni, elég lesz ennyi nekünk. A 25 kilométerre oszló 340 méter szintemelkedés nagyjából megegyezik a Salföld 30 első mászásával, csak ott 3 kilométer sem volt rá.

Borús, hűvös idő fogadott minket. „What a nice day today! It’s a hot summer” mondaná végtelen nyugalommal, és modorossággal James, a brit lakáj. De mi a Kárpát-medencében vagyunk, lehet most engedik tele vízzel.

Gyors nevezés, nekiindultunk, az első pont hamar jött is a Padragi szikláknál. Ezután némi ellentmondásba keveredtünk, az itiner és az emlékek nem fedték teljesen egymást. A lényeg, hogy nem tévedtünk el, de ellenkező irányból értünk vissza a jelölt, itiner szerinti útra.

Mikor kiértünk az erdőből a Padragi tetőn, meg is pillanthattuk a túra névadóját, a Kerekerdőt. El kell olvasnom a könyvet is. A következő óra nagyjából azzal telt, hogy sétálunk-sétálunk, és egyre közelebb érünk a fákhoz, melyek először csak valami zöld masszát alkottak, végül emberes méretű, nem túl nagy erdőcskévé váltak. Pecsét mellé kaptunk némi energiapótlást, majd megkezdtük a lejtőzést Taliándörögd felé. Harmada megvan távban, szintben. A Klastrom kocsmánál újabb pecsét, és következett a túra legszebb, legnaposabb része. Itt kimondottan melegünk volt, napfürdőztünk és kezdtük levetni a felesleges rétegeket. A vadászház/gazdaság mellett volt dzsungelharc, falon mászás mint a túra plusz szolgáltatása. Patakon átkelés sokszor, de végül kiértünk a széles dózerútra. A Csigói útelágazásnál a pecséthez kis víz is járt, itt már észrevettük, hogy felhők közelednek pont arra, amerre utunk vezet. Szőc után, Halimba előtt be is következett: leszakadt az ég. A szeles zivatarban gyorsan nedvesedtünk, legalább az itinert, és a pecsételős papírokat óvtuk a csapadéktól. Halimbától már mindenkin úrrá lett (gondolom) az „ottvagyunkmár” érzés, de tényleg közel volt a cél. Végül öt és fél órás séta után becsaptunk a célba, ahol már várt minket a zsíroskenyérrel rakott asztal, és többféle kitűzők. Jól döntöttünk, hogy nem a hosszabb távok közül választottunk, esőben most nem volt sok kedvünk túrázni. Ez így pont jó volt, kellemesen elfáradtunk.

Újjászületés- Merida, a bátor

Alanyunk, a 2002-es Merida Matts SX váza törötten került hozzám, egy kedves ismerősömtől, Pétertől. Lehet azt hitte, felakasztom majd a falra, dekorációként.

A sérülés nem kicsi: a felkapott lánc annyira belemart a láncvillába, hogy átszakadt a cső, a gyengült keresztmetszet nem bírta a terhet, és körben eltört. Ez, tekintve a váz korát egyenlő a halálos ítélettel. Én viszont direkt törött vázakat kerestem, hogy a menthető elemeket felhasználhassam az építésekhez. Egy nyeregvázcső- sérült Crux után volt némi lelkiismeretfurdalásom, így úgy döntöttem, a Merida kap egy esélyt: kísérleti nyúlként tovább szolgálhat, ha sikerül a műtét.

A sérülés helye, és a vázanyag miatt valahogy nem erőltettem a bevált javítási utat: keresni egy hegesztő szakembert (lett volna), elvinni hozzá és örülni a kész műnek. Viszont a közeli varratok, és a munkadíj miatt inkább döntöttem úgy: karbonnal javítok.

A korábbi Giant váz időben sokkal későbbi, egy régóta halogatott írás ez. Bő fél éve.

Lássunk munkához! A károk felmérése után örömmel konstatáltam: a cső nem rövidült, ez jó kiindulásnak. Betét, és kétkomponensű ragasztó segítségével látszólag ismét összeállt a hátsó háromszög. A nagyja viszont ezután következett: flexet, és reszelőt fogva tisztítottam meg a felületet egyrészt a zsírtalanítás, másrészt a kisebb bemarások utáni jobb tapadás miatt. Lehetőség szerint nem akartam a véletlenre bízni, hogy egyben maradjon.

Majd következett a gyantával átitatott csíkok felhelyezése. Egyszerre minél többet, több csövet fogjon. Rögzítés után eltettem pihenőre, míg a gyanta teljesen térhálósodik. Másnap ismét kézbe a reszelő, jöhetett a szépészeti formálás. Volt miből faragni, nem sajnáltam az anyagot.

Ez leírva nagyon egyszerűnek tűnik. Az is, gyakorlott kéz számára nem probléma. A javítás teljes munkaideje nagyjából három óra, anyagköltsége nagyjából egy olcsó kulacstartónyi.

Miután kész lett, már csak egy biciklire való felesleges alkatrészt kellett szereznem. Nagy része a már meglévő Puch montiról került át, de pár dolgot kellett túrni hozzá: nyeregcső (szerencsére az igen gyakori 27,2-es méret) és nyereg darabja öccá’, a legnehezebben beszerezhető alkatrésznek a villa bizonyult. Nem akartam teleszkópot, mivel drágább és érezhetően nehezebb, mint a merev villa, a nyomós indok a kanti fékek és a hozzá való Altus fékváltókarok megléte volt. Vagyis ha teleszkópot akarok, akkor teljes váltószettet is keresnem kellett volna. De a meglévő fékek is jól fognak, akkor miért bonyolítsam az egyszerűt?

Aztán jött a tél. És maradt. Addig városi tekergésre használtam. Első komoly bevetés tapasztalata: ha nem tudod, milyen váz van alattad észre sem veszed. Nem engedte el nem tört el, nem nyekergett. Stabil, merev: pont amilyennek lennie kell. A magam szerény lejtőző is „megküldtem” kövesebb lejtőkön, tapostam meredek emelkedőn a nyereg orrára húzódva. A gép forog, az alkotó pihen. Átadásra kész.

Utolsó lépésként megkapta Orsi, aki most már tesztpilótává avanzsált. Sokára ismerkedhettek meg, de a múltkori kis túrán már muszáj volt nyergébe pattannia, nem várhatott tovább. Első hajtásra összebarátkoztak, hogy a szavaival éljek. Az első bizalmatlanság sem volt, szerintem ebben azért szerepe lehet a bő kilóval könnyebb váznak, és a jobban passzoló geometriának.