A 22-es csapdája, avagy a Király maraton hete

Hosszú hétvége Szepes vármegyében

Sokáig emlékezetes négy napot töltöttünk a Felvidéken, családilag. Furcsa leírni, kimondani, de már lassan szokogatom az érzést.

A helyszín apropóját egy montis esemény (mi más) adta, és kapóra jött, hogy már csütörtökön is munkaszüneti nap van államilag deklaráltan. Orsi most éppen home office-ban tolja, egy feltétellel kapott ő is szabit: vinnie kell a főnököt. Szóval Bálinttal, Orsival hármasban felkerekedtünk, suhantunk Kassa felé. Közben hol eleredt az eső, hol száraz volt az út. Az első komolyabb megálló Forrón (mármint a településen), egy kis ebédke formájában. Kassán terveztünk egy nagyobb bevásárlást, ismerős üzletlánc helyi egységét keresve. Csak nem számoltunk a városközpontban zajló felújítással. Gyakorlatilag aminek köze volt a villamoshoz, minden feltúrva. Itt el is időztünk egy kis időt, de az 547-es út, kárpótolt. Régi vágású hegyi szerpentin kétszer egymás után, majd fél óra kocsikázás után megérkeztünk Szepesváraljára (Spisske podhradie). Studenecben foglaltam szállást egy nemzetközileg ismert portálon keresztül. Szimpatikus család, két, virgonc cuki tündérbogyó kutyával. Első nap a megérkezésre, pipa. Még gyorsan „felszaladtunk” a várhoz. A falu 450 méteren fekszik, a vár 620-on. Az időjárást remekül kifogtuk, a szelet leszámítva kellemes meleg volt nappal, de késő délutántól már igen gyorsan hűlt a levegő. Ez okozott is némi sírást, mire bebugyoláltuk Magoncot.

Péntek, az első teljes nap. Frissen-fitten ébredés, nosza egy óra kocogásra fel! Csak hogy szokjam a mozgást. Nem titok, az utóbbi időben megváltoztak a prioritások, aminek a rendszeres kiadós sportolás látja jelenleg kárát. Nem is neveztem elő a versenyre. Egyrészt mert nem tudtam akarom-e én ezt a szintes pályát (ekkor még csak erről tudtam, a csúnyább dolgokról nem), másrészt, ha esős idő lenne kizárt, hogy a rajtvonalnál legyek. Este hétig úgyis volt időm gondolkodni. Ebéd után felmentünk a várba, de most már be is vettük a komplexumot. Három óra alatt körberohantuk (egy napot el lehetne ott tölteni), a domborzat miatt Magonc kézben aludt. Miután kiváraztuk magunkat, még megnéztük a Jól el is fáradtam, nem kellett ringatni. A nevezést végül megejtettük, kb. kettő perc alatt. És a hosszútávra, B terv lett volna egy óvatos 50km-es fele annyi szintemelkedéssel, de „nem csajoskodunk” jelszóval bemondtam az all in-t. Ugyanannyi a nevezési díj, többet látok a tájból, több frissítőpont van, szóval tisztára megéri. Igen, mert én a magyar montis maratonokon szocializálódtam. A 22-es rajtszámot kaptam.

Szombat reggel, a verseny. Igyekezni kellett, mert még át kellett menni Garancspetrócra (Granc Petrovce) a rajtterületre a fél kilences rajt előtt időben. Öltözködés, bicikliállítgatás, rajtban várakozás. A méltán világhírű (nem csak Magyarországon) ausztrál rock együttes örökzöldje, a Highway to hell közben lőtték el a rajtot egy startpisztollyal. Nem volt véletlen a zeneválasztás- a Lady Karneval nem ide való.

Rendőri felvezetéssel átgurultunk a szomszéd faluba, majd jött az éles rajt. Az első egy-két kilométeren már nyúlt a sor, pedig alig emelkedett. Aztán jött az első igazi hegy. Kistányér, taposás 24/32 áttétellel. Az általános gyengeségem mellett még egy problémát kell megoldanom, ez pedig a hátfájás. Együtt lehet vele élni, de ha erőltetem (mondjuk 75% pulzus felett), igen hamar megfájdul. Utána meg maximum 70% intenzitás marad, ami egy ilyen meredek pályán khm kevés, mint stoptáblán a szófordulat. De maga a pálya akkor is érdekel, szépen nyugodtan eltekergek, 7 órás menetidő nagyon jó eredmény lesz, de a legfőbb cél: ne legyek utolsó.

Az első hegy tetején kicsit kanyarogtunk, majd jött a lejtő. Ez nem csak a legurulok kategória. Aki ismeri a Budai hegységet, a Fekete fej északi oldalához tudnám hasonlítani. Meredek, sziklák és gyökerek között kanyargó egynyomos ösvény. És semmi veszély jelzés, arra van a pálya, menj ahogy tudsz. 3-4 kilométeren keresztül. Attól bedurrantak a combjaim, hogy a meredek lejtőn nyereg mögé kellett húzódni. Itt már gyanút fogtam, hogy nem lesz egyszerű a mai nap.

Annyi időt azért tudtam faragni a versenytársakkal szemben hogy az első frissítőpontokon nem álltam meg. Pedig a mezőnynek az a része (hátulja) már nem az utolsó másodperceket faragja a pályacsúcsból. De 1-2 perc mindig jól jön. Frissítőpontokon volt banán, alma, dinnye, mazsola, citrom és narancs, zsíros kenyér, só, (talán) Horalky, víz és izotóniás ital. Nem a a habzsi-dőzsi, de mindenképpen jobb, a 40 fokban szőlőcukor+csoki „kínálatnál”. Ahogy néztem a frissítők elosztását, óránként kellene elérnem a következőhöz, ha 7 órán belül akarok célba érni. Ez a 3. pontig sikerült is.

Itt kezdődtek a bajok. 87 km-en 3250 méter szintemelkedés nem jön össze csak úgy. Az első 70 kilométeren a 18-as út rövid szakaszát leszámítva nem volt sík. A fent vázolt helyzetből adódott, hogy a 3. pontra már eléggé kikészült a derekam, lesugárzott a jobb combnyakamba is. A 3-4. pontok között volt szintrajz alapján a legdurvább szakasz, így jól teletömtem magam. A faluból kifelé még tudtam használni a nagyobb első lánckereket, de hamar be kellett látnom, ma a kistányér és a cipőm talpa fog a legtöbbet kopni. Meg a nyelvem.  Több helyen olyan sziklás volt a terep, amitől biciklizésre alkalmatlannak értékeltem a nyomvonalat. Hű, milyen diplomatikusan fogalmaztam! Hiába, az idő megszépíti az emlékeket. Mondjuk az a lejtő sem kutya, ahol hiába fékezel, gyorsulsz és inkább lehuppansz a porba. Ez a háromnyilas jelzés, ennél volt durvább a koponyás. Ott nem ciki leszállni. Folyton az járt a fejemben, a szervezők elgépelték a kiírást. Ez nem maraton,hanem egy egykörös, 87 km-es XCO futam. Olyan technikás lejtőkön kellett volna legurulnunk, ami még hazai olimpiai krossz futamon sem általános. Kettő óra kellett kb. 12 km-t megtenni. Alig fél órával a limitidő előtt értem a frissítőpontra. A végeláthatatlan hosszú, meredek mászások kikezdték a hangulatomat (inkább nem idézném akkori önmagamat), egyre több testrészem fájt. S ha ez még nem lenne elég, egy sportcipős, taposópedálos csávót nem bírtam lehagyni. Azért ez kemény dolog. A 4. pont után még volt egy 1100-as hegy, de utána egyre kisebbek. Dúprava előtt becsatlakozott a rövidtáv pályája is, felüdülés volt végre száguldozni (gurulni). A Szepesi várhoz nem a legoptimálisabb úton mentünk természetesen, hanem még hadd gyűjtsünk 1-200 méter szintet. Itt a taposópedálos összeállt egy másik szlovák sráccal. Az ő bűne egy ránézésre nehéz össztelós bicikli volt. A szerény mezőny (rajtnál ötvenen sem voltunk) ellenére még a végén is vannak a közelemben. De ha ennyi idő után is még látótávolságon belül vannak, akkor tán meg lehet őket fogni. Szepesváralján tartottunk egy városnéző túrát, az összes kis utcába bevezettek minket. Itt jegyezném meg, hogy a várhoz felvezető turistautat igen kulturáltan kereszteztük lefelé. Szalagozás, és A4 méretű figyelemfelhívó tábla a gyalogosoknak.

Tehát ott tartottam, hogy megindultunk talán utoljára hegynek fel, előttem 50-100 méterre két sporttárs. Nagyon remélem, hogy jobban elcsigázottak, mint én. Nem igazán: beszélgettek. A tolóversenyt megnyertem, beálltam másodiknak és a vár felső parkolójánál megindultam, ami a csövön kifér. Tudtam, hogy 100 méteren még emelkedik, onnan hosszú lejtő jön. Itt kell előre állnom, ha nem akarok végleg leszakadni. Nem érdekelt a fájdalom, hogy majd’ lefordulok a bringáról- itt most VERSENY VAN! A terv félig sikerült, a lejtő aljára ketten maradtunk és győzött a frissebb test. A célba utolsó csepp csiganyálon csúsztam be.  Abszolút 31. és felnőtt (19-39 év) 18. helyen. Ezúttal a hegy nyert.

A vasárnap már sokkal kellemesebben telt. Egy utolsó kutyavakarás, pakolás. Hihetetlen, mennyi cuccot tudunk összerámolni négy napra, a másik hogy mindez be is fér a kocsiba. Bicikli, babakocsi, hordozó, kiságy, nagy bőrönd, szerszámos láda…

Hazafelé megálltunk ebédelni egy hangulatos panzióban Kassa előtt. Orsi betolt még egy adag brindzové halusky-t, én egy másik vegetáriánus ételre, a káposztás sztrapacskára böktem. Ebéd után még egy utolsó bevásárlás, készlet feltöltés és irány Surány! Este ágyba dőlés közben aludtunk el.

Ülj le, fiam! Ez még az elégtelenhez is kevés

Eltelt több, mint egy év versenyzés nélkül. Meg kell mondjam, nem is hiányzott- volt tennivaló az élet más területein. Ez annyira jól sikerült, hogy a zsolnai 24 órást gyakorlatilag fél év punnyadás követte. Télen meg ugye hideg van, ki akar kimenni a zimankóba?
De most, hogy itt az új személyi edző, és nagyjából stabil napjaink vannak elkapott a nosztalgia. Azt amúgy is sejtettem, hogy 2015 nem a serlegek halmozásáról fog szólni, majd elbohóckodom a mezőny végén. Utólag belegondolva, tökéletes munkát végeztem a nem-felkészüléssel.
Úgy egy hónapja "csaptam a lecsóba", egyre gyakrabban húzok futócipőt vagy megyek tekerni kora reggel de inkább késő délután. Egyedül nagyon megy, pulzus meg lábfrekvencia rendben, de ez mire elég, ahhoz csoportos rendezvényre kell(ene) menni.
Kíváncsi voltam, milyen a Coffe Ride. Abszolút kívülállóként csatlakoztam két alkalommal is, 100% arányban sikerült megborulni. Erő semmi, állóképesség 1,5-2 órára elég.
Szóval, verseny. Az idei első a IV. EKdigital Gerecse Maraton. Előnevezés, utazás megoldva (ez is egyfajta fegyvertény), családosan. A táv 66km, valami 1500m szintemelkedéssel. Még a pesszimista becslés szerint is meg kell lennie 4 órán belül. Aztán mi történt?
6-kor terveztünk indulni, még a nagy hőség előtt érjünk Tarjánba. Helyette lett 8, Pesten dugózással mégis sikerült fél 10 előtt megérkezni. Kedves csapattársak foglaltak közeli parkoló helyet, köszi érte! Felveszem a rajtszámot, megkapom a rajtcsomagot- ami annyi ideig tartott, míg elolvastad- addig Bálint cukiskodik. Noé Balázs megdícsér tán fogytam? Igen, éppen zsírdiétán vagyok. 75-ről sikerült lemenni 84-re. Kipakolom a bringát (még a márciusi sárral), átöltözöm versenyzősbe, felveszem a... hol a sisak? A manóba! Most vagy azonnal kocsiba be és hazahúzunk keseregni vagy tekergek a környéken országúton. De szerencsém volt, perceken belül kaptam egy kedves sporttárstól tökfödőt, így kedvemre szenvedhetek majd a hőségben. Mert ugye egész országra szóló hőségriadó van érvényben, és ezen a pályán nem egy helyen van fehér murvás út, árnyék nélkül. Szóval rajt előtt 5 perccel felveszem a bukót, bemelegíteni már nincs értelme, még állítok a nyergen, gurulnék a rajtvonalhoz.. Nincs hátsó fék? Pumpálom a kart, semmi. Lenézek- a betétek félig kijöttek már, a dugattyúk is szépen kimozdultak a helyükről. Reggel az összerakáskor sikerült a tárcsával elgörbíteni a betéteket szétfeszítő rugót. A lényeg, a menetes biztosító csavart nem tekertem vissza, csak a helyére toltam. Valahol kiesett, a kocsiban meg fejjel lefelé utazott a bicaj- szerviz esetén erre kell kivenni a betéteket. Szóval a feladat: visszatolni a dugattyúkat, helyükre tenni a betéteket és szerezi valami cuccot ami bent is tartja a féknyeregben. Bovdenszál- nem elég hosszú. Újabb mázli, a szerszámos láda mélyén találtam egy ideális méretű sasszeget. Ugye milyen szerencsém van? Vagy inkább ez lett volna a második lehetőség, hogy nyugodt fejjel átgondoljam a napot, és hagyom hogy ez a verseny nélkülem zajlik. De nem! Ha erőltetem akkor jó lesz!
Beállok a rajtba, Foma szól: ez már nem a hosszú táv mezőnye ők már pár perce elindultak. Ezt is kibírtam röhögés nélkül.
Indul a 66km-es egyéni terep időfutam. Egyik edzésen meghúzhattam a mellizmomat. Semmi komoly, csak nagy levegőt ne vegyek. A köhögés extrém sport, a tüsszentés meg tiltott.
Utálok nagy melegben sportolni. Azért utálom, mert nem bírom. Ez megtoldva a kis sérüléssel nem sok jót sejtetett. Intenzitás a béka hátsója alatt, motiváció még két szinttel lejjebb. Ezért volt meglepő, mikor pár kilométer alatt beértem a mezőny végét. Innen Gáborral kerülgettük egymást, én rendesen bombáztam a negatív hullámaimmal, ő viszont rendíthetetlenül pozitív maradt. Igazi hős, vagyis Hero.
Pont az aszfaltos részen ért utol a közép táv eleje, be is álltam mögé mint egy országútis. Végre haladtam! 20 km-nél az első frissítő. Megjegyzem egy 26 km-es körön. Kis banánt veszek, innivalóm van bőven. Itt kicsit ellépek Gábortól, de a rajt/célnál sikerül hosszan depózni.
Jön a nagyobb kör. 40 km. A nehezebb mászásokkal. Eddig is toltam emelkedőn, mi lesz itt?
Elmondom. Totális k.o. Ittam, minden azonnal jött ki, a könyökömnél hullámzott az izzadság. Amúgy tekerhető emelkedőn toltam. Amikor meg nyeregben voltam, akkor sem pörgött fel a motor. Katasztrófa. A második kör elején berepült egy darázs a mezem mögé és persze hogy megharapott. Úgy a 40. kilométertől már Gábor sem volt velem ő legalább húzott volna. Rottyon voltam, de rendesen. Utolsó frissitőpont 42 km-nél (Hunya még 48-at mondott), szóval nem 18 hanem 24 km itatópont nélkül. Vértestolnán figyeltem, sikerült a kijelölt úton haladni tovább. A cél előtt elszáguldott mellettem egy Meditech vonat.
Belegondolva, inkább egy 24 órás verseny mint egy ilyen kályhában 4,5 (igen, több mint egy óra hátrány) óra szenvedés. Aki volt idén a Crosskovácsin most egyetértően bólogathat.
A bringa viszont hiba nélkül tette a dolgát, ez jó pont. Egy nyamvadt lánc leesés sem.

Ez az év már ilyen lesz, ha szorgalmas leszek talán jövőre összeszedem magam.

Essen a versenyről is pár szó. A hőség egy dolog azzal nem lehet mit tenni. De a frissítőpontok (alul)kínálatán sürgősen tessék változtatni! 35-40 fokban csoki? Opcióként banán? Jó, volt néhol sós ropi vagy micsoda. Itt a dinnye- és barack szezon, azok is finomak és nem kell sok mázsa belőle. A locsolós néni 10 pontos ötlet!